Purosz Leonidasz: Egy férfi sosem hagyja félbe
„a szerelmi költészet megújítására nem vállalkozom”
Györe Balázs: A becenév
A személyesség témáját előtérbe helyező lírájával Purosz Leonidasz azokhoz a költészetekhez kapcsolódik, amelyek az identitás és a megszólalás lehetőségeire kérdeznek rá, ugyanakkor ezektől a személyes költészetektől el is kíván távolodni második kötetében. Mintha ezt a feladatot jelölné ki az első kötetben a következő sor: „Szörnyű elvárás párolog a levegőben” (A városnak meg kell épülnie, FISZ, 2017, 52.).
Purosz Leonidasz a kötet címével erőteljesen, azonnal, elsőként bekapcsolja magát több olyan társadalmi-közéleti diskurzusba is, amelyekhez tartozása vagy viszonyulása korántsem tűnik egyértelműnek. Ezek közül a feminizmus kérdése áll a központban, de ugyanilyen fontos csomópont a politikai hovatartozás, a generációs jelleg és különböző (politikai) vélemények alapján létrejövő (ál)identitások, amelyek a társadalmi valóságunkat – „egy jógabérlet tényleg baromi drága” Drága Kishúgom és Anya, „hugi, vezess be az online marketingbe” Hazatérő férfi jegyzete) – és az irodalmat is meghatározzák: „Utolsó cigi a többi fellépővel, / kezdésig húsz perc. // B. a projektjéről mesél, / ami tervei szerint sosem látott / egységet fog megvalósítani / a fellépők között. / Megpróbálom elképzelni / miniszterelnökként B.-t.” (Az eltűnés valódi gesztusa).
A feministának nevezett szerzőkről azt szokás mondani, hogy női témákról írnak, és ezzel ellensúlyozzák a férfiak dominanciáját bizonyos beszédterekben. Van, hogy egyenesen a női szerzőket értik rajta, és a női szerzők kiemelését tűzik ki célul, feminista gesztusként. Ilyen volt például néhány évvel ezelőtt a Műút portálon futott Nőtérfél rovat, amely kizárólag női szerzők írásait közölte, ám ezzel mintegy el is különítette őket – ezzel hozva létre azt az alaphelyzetet, amelyre a feminista kritika irányul. Azáltal, hogy elkülönítette a női szerzők műveit, épp hogy fenntartja a problémát, amit orvosolni kívánt. Egy férfi szerző ehhez nehezen tud kapcsolódni anélkül, hogy ne vádolják a feminista beszédmód kisajátításával és patriarchális viselkedéssel. Bár a feminista (művészet)kritika sem korlátozódik női szerzők női témájú műveinek elemzésére, az a vélemény, hogy a jelenlegi kortárs irodalmi térben még mindig nem beszéltünk eleget arról a tényről, hogy a női szerzőkre kevesebb figyelem, nekik kevesebb lehetőség jut, azt is előidézi, hogy a feminista kritika legtöbbször női szerzők – és műveikben a női témák – felfedezését jelenti.
A feminista kritika egyik fontos témája, hogy megkérdőjelezi azt a művészeti gyakorlatot, amelyben az alkotó kizárólag férfi, míg az alkotás témája, modellje, múzsája nőként jelenik meg. Ezt tematizálja a Guerilla Girls ikonikussá vált plakátja is, amelyen az a felirat olvasható, hogy a nők kétféleképpen kerülhetnek be a múzeumba: férfi művészek aktképein meztelenül, művészként pedig csak jóval azután, hogy meghaltak (Do Women Have To Be Naked To Get Into the Met. Museum?, 1989). Purosz Leonidasz költészetében – különösen az első kötetében – is megjelenik egy nőnemű másik fél, aki nem szólal meg, így megidézi azt, ahogy a múzsákat hagyományosan elgondoljuk. Ebből a témakörből merít az Egy férfi sosem hagyja félbe koncepciója, és a múzsa és az alkotó viszonyának felforgatására vállalkozik.
Purosz Leonidasz félre nem érthető módon játszik el sztereotípiákkal, kulturális előfeltevésekkel, melyeket a kötetcímmel, a borító pink színével és leginkább a kötet szerkezetével fejezi ki. A kötet nyitóversének, a Purosz Leonidasz címűnek az első sora: „én vagyok”. A kötet olvasását végigkíséri az a kérdés, hogy milyen azonosságokról beszélhetünk a szerző és a Purosz Leonidasz megszólalója között, aztán a kötet záróverse, a Jegyzet című egészen pontosan rámutat a kapcsolódások létrehozásának sikereire és kudarcaira is azáltal, hogy szövegszerűen megidézi a kötet emlékezetes sorait, verseit, és leleplezi azok valóságtartalmát. Így játszik el a szerző azzal a gondolattal, hogy az alanyi költő sem tud érvényesen beszélni: „Kevesebbet akar beszélni magáról, / és szeretné, ha ezt mások is tudnák.” (Purosz Leonidasz).
A kortársak közül rokonságban áll Turi Tímea költészetével az Egy férfi sosem hagyja félbe megszólalója. Turi első kötetével, a Jönnek az összes férfiak cíművel (Kalligram, 2012) összeolvasva konkrét párbeszédhelyzettel találkozunk. Ennek nyitó versében, a Hazudós múzsában olvassuk, „Szép férfiak, / múzsák, ti mind, röhögjetek ki, / ámuldozzatok, és fogjátok be / a hazug szátokat.” Purosz verseinek beszélője, aki már-már tolakodóan igyekszik a szerzővel azonosulni – lásd az említett, Purosz Leonidasz című verset – mintha a Turi Tímea által elhallgattatott múzsa szerepébe helyezkedve szólalna meg, ám tematikáját tekintve nem termékeny ez a megközelítés. De nem éppen a saját téma bejelentése jelenti mégis azt, hogy köze van ehhez az elhallgattatott férfimúzsához?
Purosz Leonidasz és Turi Tímea költészete szorosan összekapcsolódik abból a szempontból is, ahogyan a versben megszólaló pozícióját kijelölik, illetve ahogyan a beszéd tárgyához – vagy a múzsához – viszonyulnak. Mindkettőjüknél összemosódik ez a kettő, nem érdemes szétválasztani. Az, ahogyan Turi Tímeát és Purosz Leonidaszt olvassuk, sokban hasonlít arra is, ahogyan Peer Krisztiántól a 42-t is olvashatnánk. Ugyanazt a határt feszegetik, amelyet Peer feszeget az alanyiság és a képviseleti költészet között. Turiéhoz hasonlóan Purosz költészetében is az az elsődleges, hogy az irodalmi megszólalás eleve mindig politikai, szemben a témaválasztás által előírt politikussággal.
Purosz költészetének csomópontjai az identitás, illetve az identitás szereplehetőségei. Verstémává alakításának lehetőségei mindkét kötetében fontosak, az elsőhöz hasonlóan a második versei is a kamaszból felnőtté válás folyamatát állítják a középpontba. A közösség nevében beszélés Purosz Leonidasz második könyvének egyik erőteljes poétikai eszköze, amely felidézi azt a feminista nyelvi, narratív, identitásformáló gyakorlatot, amelyben a „mi” megnevezés által az egyén identitását erősíti, a közösséghez tartozását növeli. Purosz költészetében ez az emancipatorikus gyakorlat természetesen csakis áttételeken keresztül valósulhat meg, ám a szerző ezeket a feltételeket nem szükségképp tárja olvasói elé. Az egyik lehetséges olvasat alapján a „mi” használata olyan szövegváltozatokhoz vezet, amelyek lebontják a kötet koncepcióját: hiába beszél „mi”-ről, folyamatosan az én határait rajzolja meg. Az a kérdés, amelyet Lapis József tesz fel Turi Tímea harmadik verseskötetéről (Anna visszafordul) írt kritikájában, Purosz Leonidasz kötetére is érvényes: „Van a kötetnek egy-két fogós kérdése: az egyik, hogy vajon mi van a gyakori többes szám első személy mögött? Kiket takar a »mi«? Általában a nőket? Nők egy meghatározható csoportját? Valamely egyénített női szemszöget? Netán ha ráérthető, akkor ráérthetjük a férfiakra is?”
Purosz Leonidasz első kötetében legizgalmasabb a Hatodik fejezet, illetve az azt megelőző utolsó vers az Ötödik fejezetből, A becenév című, amely megelőlegezi a következő fejezetet (52–53.). A versben a becenevek változatai, változásai az idő múlását érzékeltetik: „Együtt vagyok egy lánnyal. / Nyúl, így hívom.”; „Nyúl, így hívom, / meg Nyuli meg Nyuszi meg Nyuszika.”; „egyre / képtelenebb neveket találok ki neki: / Nyúlpörkölt, Nyúlbecsinált, Nyúlványagy.”. A vers zárlatának szentenciózus megfejtése nélkül is kifejezik az időbeliséget: „Így indul a romlás.” A következő két sorban viszont a vers kitágítja értelmezés lehetőségeit: „Szörnyű elvárás párolog a levegőben: / mindig újat mondani.” (53.)
Azért kezdtem épp ettől az idézettől a kritikát, mert ez a rész egyúttal az első kötet utáni állapotra és feladatra is utalhat – vagyis a második kötetre. Felmerül a kérdés, hogy hogyan lép párbeszédbe az első könyvvel a második, és hogy a versírásra és a lírai énre vonatkozó ironikus beszédpozíció átültethető-e az első kötetből a közösség nevében megszólalni igyekvő versekbe. Sajnos, úgy látom, hogy ez kevésbé sikerült, leszámítva a kötetzáró verset. A Jegyzetben érvényesül az irónia és az elmozdítások: „A vers nem őszinteség. / Anya nem bolti eladó, húgom nincs is, / kötelező körök, lesz mit magyarázni otthon.” (64.) Ez a legjátékosabb mű a kötetben, amelyben összességében nem az első könyv ironikus-játékossága dominál, hanem inkább a fesztiválozós tematikájú versekhez (a Riport ciklushoz) kapcsolódik. Van egy olyan gyanúm, hogy a többes számban megszólaló lírai én csupán el akarta kerülni a párkapcsolati magány-költészetet.
Purosz Leonidasz: Egy férfi sosem hagyja félbe, Magvető, 2019.
Hozzászólások